A pulmonális artériás hypertonia egy ritka kórállapot, melynek diagnoszti­káját nehezíti és késleltetheti, hogy a betegség tünetei számos egyéb kór­kép tüneteire emlékeztethetnek. Az érintettek számáról becslések vannak, eszerint 15 és 50 millió közötti értékre tehető a betegek száma világszerte. Bár a korai diagnosztika és kezelés terén történtek előrelépések az elmúlt években, a betegség prognózisa jelenleg is kedvezőtlen. A betegek gondo­zásának fontos eleme az anyagi terhek enyhítése és az életminőség javítása.

A major depresszió jól definiált orvosi-pszichiátriai betegség specifikus érzelmi-pszichológiai, kognitív és vegetatív tünetekkel, valamint számos, szubtilis centrális és perifériás biológiai eltéréssel. Jelen írás összefoglalja a major depresszióval kapcsolatos jelen ismereteinket és eloszlat számos, ezzel kapcsolatos tévhitet.

Háromból két, sepsisből felgyógyult beteg újonnan kialakult testi vagy lelki károsodásoktól szenved. Kognitív deficit vagy depresszió léphet fel, nehe­zebben boldogul a beteg a mindennapi életben, romlik az életminősége, a munkaképessége csökken. Már az akut kezelés során törekedni kell a következmé­nyek korai felismerésére és kezelésére.

Az erektilis diszfunkció (ED) gyakorisága ma is nagyon magas, és a lakosság elöregedése, a kedvezőtlen életmódbeli változások következtében emel­kedik. Az ED összefügg más egészségproblémákkal, így mind a diagnosz­tika, mind a terápia komplex megközelítést igényel. Az alábbiakban az ED gyakorló orvos számára fontos pszichológiai aspektusát foglalom össze.

Az onkopszichológiai rehabilitáció jelenségköre egyre szélesebb spektrumot ölel fel, és nehezen választható el az aktív gyógyító terápiáktól. Az egyre sikeresebb és hosszú távú túlélést ígérő onkológiai kezelésekhez kapcsolódó testi-lelki mellékhatások és az ezek által kialakuló életminőségbeli változások és újszerű pszichoszociális következmények az onkopszichológiai rehabilitáció új kihívásait hozzák magukkal, és a rehabilitáció módszertana folyamatos megújulásának képességét kívánják meg. A diagnózis, a betegség egyes stádiumai, a különböző orvosi kezelések, valamint a betegek sajátosságai más és más pszichológiai intervenciók alkalmazását teszik szükségessé. Az onkopszichológiai terápiás paletta szinte végtelen lehetőséget kínál. Cikkünkben a klinikai gyakorlatban rendszerint alkalmazott metódusokra, a pszichoszociális edukációra, a műtéti felkészítésre, a csoportrehabilitációs módszerekre és a szexuális rehabilitáció jelentőségére hívjuk fel a figyelmet. Magy Onkol 61:284–291, 2017

Kulcsszavak: rehabilitáció, onkológia, pszichológia, onkopszichológia, prehabilitáció

A COPD gyakran szövődik unipoláris major depresszióval, szorongásos megbetegedéssel, alvászavarral, nikotinfüggőséggel és kognitív hanyatlás­sal. A depresszió, szorongásos állapotok, függőség, alvászavar, kiemelten az obstruktív apnoé és a kognitív deficit felismerése, kezelése számos terápiás előnnyel jár. A szövődő krónikus betegségek kezelése során figyelembe kell venni a COPD súlyosságát. Az adott társbetegség kezelésében részt vevő szakterületek terápiás irányelvei, az evidenciák alapján történő komplex, csoportban végzett terápiás munka eredményezheti a leghatékonyabb kezelést. Az adott betegségcsoport aktuális terápiás gyakorlatát, dilemmáit foglaltuk össze a pszichiátria nézőpontjából, a társszakmák részére.

Az első hazai pszichoonkológiai csoportot Eckhardt Sándor alapította az Országos Onkológiai Intézetben 1988-ban. Induláskor az onkológia iránt érdeklődő mentálhigiénés szakemberek a Muszbek Katalin pszichiáter által vezetett pszichoonkológiai részlegbe csoportosultak, önálló klinikai csapatot alkotva. Innen elsőként Riskó Ágnes pszichológus vált ki, és lett az onkohematológiai osztály csapatának állandó tagja, 1992-től kezdve. Az a szemlélet és gyakorlat, hogy a pszichológus legyen állandó tagja az onkológiai teamnek, lassan általánossá vált. Az „alulról induló” és fokozatosan erősödő multidiszciplináris együttműködés lehetővé tette, hogy az aktív betegellátás folyamán mind szélesebb körben elfogadottá váljanak és alkalmazásra kerüljenek az onkopszichológiai módszerek. Szükség esetén onkopszichológiai intervencióban részesülhetnek a hozzátartozók is, illetve a pszichoszociális tevékenységek fókuszába került az egészségügyi dolgozók lelki kiégésének prevenciója, a már kialakult tünetek felismerésének, kezelésének elősegítése. A szupervideált onkopszichológiai gyakorlatot folytató pszichológusok és az onkológiai dolgozók együttműködésének következtében már jó néhány éve elkezdődött a pszichoszociális intervenciók integrálása a komplex onkológiai ellátásba. Folyamatosan növekszik azon onkológiai osztályok száma, ahol a pszichoszociális tevékenységet folytató szakember mind jelenlétét, mind aktivitását illetően állandó munkatárs a teamben. Ténykedésük hozzájárul, hogy javul a betegek pszichoszociális életszínvonala, a kezelőkkel való együttműködése és az onkológiai egységek légköre. Az új onkológiai szakmai protokollok részét képező pszichoszociális rehabilitáció szemléletének és módszereinek beillesztése is elkezdődött az irányelvekbe. Magyar Onkológia 59:241–250, 2015

Kulcsszavak: onkológia, onkopszichológia, pszichoszociális problémák, onkopszichológiai intervenciók, multidiszciplináris együttműködés

A szívbetegek gyakran pszichés társbetegségekben is szenvednek, ame­lyek kedvezőtlenül befolyásolják az életminőségüket. A pszichés zavarok a szívbetegségek kialakulását és lefolyását is hátrányosan érinthetik. A de­presszió, a félelem és szorongás, továbbá a poszttraumás stressz szindróma gyakori előfordulása ebben a betegcsoportban növelheti a hospitalizációs, a morbiditási és a mortalitási rátát. Rendkívül fontos a pszichés zavarok idő­ben történő felismerése és kezelése. A pszichokardiológia a szívbetegségek és a pszichés elváltozások kapcsolatával és az ezekre ható pszichoszociális tényezőkkel foglalkozik.

Az elmúlt időszak kutatásai jelentős változást hoztak a szkizofrénia terápiájában. A szkizofréniát ma fázisokra bontható idegfejlődési betegségként fogjuk fel. A fázisokat a tünetek sajátos konstellációja jellemzi, melyek eltérő patofiziológiai folyama­tokon alapulnak, és eltérő terápiás beavatkozásokat igényelnek. 

A serdülőkori drogproblémát aluldiagnosztizálják. Részben emiatt reális képünk sincs a probléma valódi nagyságrendjéről. A tisztán látást az is nehezíti, hogy a drogfogyasztás bűncselekmény, emiatt a fogyasztók az illegális drogokkal kapcsolatos tapasztalataikat nem  tárják fel mások, például az orvosok előtt.